-hát te ki vagy?-kérdezte a vándor a lánytól. kint álldogált az esőben és nem nézett senkire. jelentéketelennek érezte magát mégis mindenki őt nézte. ott áltak az esernyőik alatt és hiwogatták meg ne ázz. de ő csak állt és élvezte az arcába csapó esőcseppeket.

- nemtudom. nem vagyok senki...-mondta halkan és próbálta elfolytani a könnyeit.

- de biztosan vagy valaki! -erősködött az idegen. ugy tett mintha nem venné észre a lány arcán legördülő könnyeket.

- valamikor egyszer régen tudtam ki vagyok. de ez ma mér csak emlék... ne fagass kérlek! - mondta és elsétált. nem sietett. csak könnyed léptekkel tovább lépdelt. mindenki megbámulta. de nem vették észre a könnyeit. vagy nem látták öket? az idegen nem adta fel. érdekelte a lány. utánna sietett. csak ugy lobogott a nagy szines esernyője.

- várj meg kérlek!- kiáltott de a lány még csak hátra sem nézett. mikor utolérte a feje felé tartotta az esernyőt. - mi a baj? mért sirsz?

- te látod a könnyeimet? - kérdezte döbbenten a lány. megállt és a vándorra nézett.- senki nem látja a könnyeim. nem is érdekesek senkinek. ahogyan én sem vagyok az...hagyj békén kérlek.

- de érdekes vagy! miért sirsz?-tudakolta az idegen. már nagyon érdekelte a lány.

- nézz körül...nem látod a közönyt az üres világot? nem érzed a lenézést a levegőben? nem érzed a megvetés bűzét?

- nem figyelek rá...-mostmár kezdte érteni. a lány az élet betege volt...

- de hogy-hogy nem figyelsz?? mindenhol ott van. de tudom hogy van kiút. de bele fogok halni...

- mi amegoldás? kérdezte ismét az idegen.

- egyxű...olyankor a valsóság hideg szélként simogat s a szédülés megér minden kinhadat...mostmár tényleg hagyj. -mondta és elsietett. a vándor már nem próbálta beérni. tudta miről mesélt a lány. neki is része volt benne. de ő túlélte. tudta h a lány nem fogja. szétmorszolt a kezén egy könnycseppet és tovább lépett. tedd ezt te is...