Kedves Vándor!

Az érzéseimről szeretnék neked beszélni.

Ma igy elgondolkoztam sok mindenen és eszembe jutottak azoka dolgok miket elzártam egy bűvös poros fiókba...Nem is nyúltam ezekhez az emlékekhez....túlságosan fájtak nekem...de tudtam h hamarosan közel leszek hozzjuk...elő kell vennem h túl léphessek a sérelmeken. Most viszhangzanak bennem a szavai....az érintései...a pillantása... az ahogy ránéztem....ahogy dobbant a szivem mikor megláttam az udvaron...Az a mosoly amivel üdvözölt....a csók ize...

S a könnyeim mikor elment...amikor másnap felkeltem és tudtam...nélküle ébredek...akkor meghaltam egy kicsit megint...A szavai:"ha most kéne mondanom igen" a gombóc a torkomban...a jeges rémület és ahogy vártam h megnyílik a föld és a pokol befogadja a testem...de nem tette...meghalt bennem minden...

Mint amikor ugy érzed minden elveszett amiben hittél...és az akihez nyujtod a kezed ellöki...NEM AKAROK ÉLNI SEM...elgondolkoztam most lent a parton....beleurom...elveszik minden s a sirba viszem a titkot...majd 1x megtalálnak....nem lesz szomorú az arcom...csak egy mosoly amivel wárom a halált...

Nem kesergek...nem siratom a srácot...a világot siratom magamban. azt ami most megin romokban. .. Unom már a felszines csendet azt hogy mindenki hallgat és senki nem szól egy árva szót sem....olyan érzésem van néha mintha attól h nem beszélek róla elmúlna minden...de nem múlik el...nem szabadulok tőle...nem enged az emlék..nem engedi feledni azt ami igaz sosem volt...de ha hazugság volt minden akkor miért fáj ez igy bennem??? olyan rossz h én csak hittem....bár még mindig hinnék.. azt szeretném hogy olyan legyen mint akkor...sosem félnék...abban a percben megállitani az időt mikor rámnéz...mikor velem nevet...mikor megcsikizem és ő nevet....mikor a nevemet suttogja a csendben...olyan jó lenne minden...

de ez már a múlt és ha akarom ha nem el kell fogadnom....ez van és igy kell lennie...talán wár valaki aki nem ő volt...csak az a baj h én már nem is szeretném igazán h eljöjjön...feladtam az álmodozást...