-Mit csinálsz?
-Álmodok.
-Ébren?
-Ébren.
-Úgy nem lehet.
-Én tudok.
-Hogyan?
-Azt nem tudom, de nekem megy.
-Miről álmodsz?
-Mindenről ami jó.
-Például?
-Egy tökéletes világról.
-És mire jó ez?
-Ilyenkor nem fáj semmi, egyszerűen csak elmegyek egy másik világba, ahol minden úgy van ahogy én akarom, ahol nem kell félni, nem kell aggódni, nem kell semmitcsinálni, amit nem akarok, egyszerűen csak boldognak kell lenni.-Akkor, ha nem álmodsz szomorú vagy?
- Nem, csak nem mindig vagyok boldog.
-Dehát mindig vidámnak látszol!
-Te úgy látod.
-Az, hogy lehet?
-Mert azt akarom, hogy úgy lásd.
-És, hogy csinálsz úgy, mintha boldog lennél, ha nem vagy az?
-Egyszerűen. Csak elmegyek az álomvilágomba

Az utolsó könnycsepp

Az aluljáró homályában egy öreg bácsika kuporgott a hideg kövön.
Az emberek elmentek mellette. Nem néztek rá, vagy ha mégis furcsa semmitmondó tekintetük szinte égetett.
Fájt neki ez a tekintet nagyon.
Ugyan mit tudják ők, miért van itt. Csak egy koldust látnak, pedig Ő több.
Ő egy ember. Egy ember, akinek ez a sorsa. Belenyugodott. A szíve mégis tele volt fájdalommal. Egy kisfiú megállt előtte ragyogó kipirult arccal:
-Te vagy a télapó? - kérdezte, s szemében huncut fény csillogott.
Az ősz öreg emberke megsimogatta szakállát, majd így felelt:-
-igen én vagyok. S látva a kisfiú örömét eltűnt belőle a fájdalom,
és minden rossz emlék csak a jó maradt. Szívét melegség járta át,
boldog volt. Abban a percben talán a legboldogabb a világon.

Úticélunk menny vagy pokol?

- Úticélunk.. ..a menny.. ..vagy a pokol?
- Nem tudom... erre még sosem jártam.
- Túl sötét van... és hideg. Nem hallom honnan jön a hangod!
- Ne sírjál.
- Hiányzol...
- De hiszen itt vagyok... veled.
A legmélyebb feketeség vesz körül, és azt kéri tőlem, hogy ne sírjak? Hiszen mindegy, hogy látok-e a könnyektől, vagy sem.
- Nyújtsd a kezed!
- Nem látlak...
Suttogok. Ezer felől visszahangzik ez a két szó. Nem hallom a válaszát..
- Kértelek, hogy ne sírj...
Megölel, érzem, és ujjaink összekulcsolódnak. Megfordulok és nekidőlök. Úgysem látok semmit, de legalább itt vagy velem...
- Nem látlak, de jó, hogy itt vagy velem... Most min nevetsz?
- Épp erre gondoltam!
Megölel, szorít... szorít, szorít... Suttog... Felemelem a fejem, mert nem hallom mit mondott. Már nem is sírok.
- Épp olyasvalakibe kellett beleszeretnem, aki mindig is repülni vágyott. Most itt állok vele, átölelem. Abban sem vagyok biztos, hogy állunk-e vagy éppen lebegünk. Te akartál mindig repülni...
Megpuszil. Megremegek.
- Beleszeretned?
Halk nevetésszerű hang a válasz. Amikor nem látom az arcát, mondjuk, ha telefonon beszélünk, akkor tudom, hogy mosolyog. Most is tudom, hogy éppen mosolyog.
- Nem vetted észre?
- Nem...
Nevet, rázkódik teste, és az övével az enyém is. És én csak még erősebben ölelem. Már nem is érdekel...
- Tudod, már nem is érdekel, az úticélunk menny vagy pokol...
Mosolyog, rámosolygok, és ebben a sötétben már egyikünk sem arra gondol lebegünk-e vagy hogy nem kéne-e áhítattal várni azt, hogy mi fog történni. Egyszerűen élvezzük azt a boldog tudatlan állapotot, amibe a baleset sodort minket. Okolhatnánk a kamiont, amely letért a saját sávjából. Okolhatnánk azt a férfit, aki elvette a szívdobogásunk azzal, hogy ittasan ült a volán mögé. De nem okolunk senkit. Itt és most élvezzük azt, amint a testünk a megszokott módon simul a másikéhoz, és a múltból felsejlő érzékeink nyomán még egymást szívdobbanását is élvezzük...
- ...engem sem. Úgyis egy örökkévalóságra terveztük, nem igaz?

TISZTA SZÍVBŐL

Egy napon, egy fiatal megállt egy nagy város központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott... Az ífjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.

Egyszercsak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne:

- És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez...

Az összegyült tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ífjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet.
Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszodtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótólták, csak a fájó seb látszott.

- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek.

A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:

- Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom.

- Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel.
Látod...minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet miliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással.
Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyilt sebek, az üregek...hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis...azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.
Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.

A fiatal, könnyezö arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéböl és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.
A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.

Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség..

"Számíthatsz rám, veled vagyok

Sebeket adsz, én beléd marok

Láng és jég, ennyi vagyok

Megöllek majd, és belehalok"

A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”

Halottról jót vagy semmit
Ezért nem mondok rólad semmit
Még élhettél volna, ha nem vagy hülye
Legfeljebb ennyit!
A teste már hideg
Meghalt, de mindek
Feláldozta magát,
De mond meg hogy kinek?
Hősként élt mártírrá vált
Eltünt és mégsem tűntik fel senkinek.

Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.

Azt hiszem igen dühös lehetnék amiatt, ami velem történt, de nehéz dühösnek lenni, amikor oly sok szépség van a világban. Néha úgy érzem, hogy egyszerre látom mindet és túl sok. A szívem felduzzad, mint egy léggömb, és majd szétrobban. Aztán eszembe jut, hogy ellazuljak, és ne próbáljak meg belekapaszkodni. Aztán esőként rám hullik az egész és nem érzek mást, csak hálát, hülye kis életem minden percéért.